Szarajevótól kifulladásig

Kezdjük onnan, ahol abbahagytuk legutóbb: Szarajevóból kijutni egy kész rémálom volt. Rátévedtünk egy autópályára, de nem volt matricánk, meg különben is veszélyesnek véltük, úgyhogy visszatoltuk a bringákat, és választottunk egy másik útvonalat. Ami, mint később kiderült, le volt zárva, hídépítés végett. A Bosna itt még jóval kisebb, mint lent Dobojnál… Meg az ideiglenes gyalogoshíd is elég szűk volt, szegény bringám majdnem a vízben végezte.
Aztán jött a hágó, tetején az alagúttal. Nem volt egyszerű feljutni, megszenvedtünk vele, mindketten fáradtak voltunk, és nehezen haladtunk. A túloldalt nagy száguldás kezdődött, majd leérve a Neretvához, egy bámészkodó kiskölyök miatt (nem állt odébb a marha, csak nézett), sikerült egy borulást elvégeznem elindulás helyett, így odalett a csengőm. Meg még jól ki is nevettek, kissé odatettek erre a napra a morálomnak. A napot egy teraszon zártuk, egy kertbe kéredzkedtünk be sátrazni (sehol máshol nem volt sík füves terület, csak a temetőben, azt meg nem mertük bevállalni), de aztán a vége az lett, hogy ránk erőltették a teraszt, mondván, hogy reggel hideg lesz és köd, mi meg elfogadtuk. Meg a teát és a gyümölcsöket is. Egy német tanár srác volt a vendéglátónk, nagyon jó fej volt, segített az útvonaltervezésben is, és elmesélte, hogy megmászta a környező 2000m-es csúcsokat.
Másnap reggel tényleg ködben állt a táj, gyönyörű volt. A Mostar előtti sziklás szakasz pedig egészen lenyűgöző. Csak azért nem sikerült ezen az amúgy könnyű szakaszon gyorsan haladnunk, mert állandóan megálltunk fényképezni. Találkoztunk egy francia hátizsákos sráccal, Szarajevótól sétál Izraelbe… Vannak még őrültek. Neki legalább nem kell úgy rohanni, mint nekünk, van rá 6 hónapja.
Mostarban újabb kihívás várt ránk, átverekedni magunkat a szűk utcák turistahadain a rekukkal. Meredek is volt, csúszós is, főleg spd-ben, na meg a rekuk is nehezek voltak, az ipari turizmus német nyugdíjas tömegeiről meg ne is beszéljünk… Minek vesz fel valaki 80 évesen tűsarkút, amikor már amúgy sem tud járni, nemhogy ilyen terepen, ilyen cipőben? Mindenesetre ezen is túltettek magunkat, és egy kedves magyar család vigyázott a bringáinkra amíg ők ebédeltek, mi le tudtunk menni gyalog a híd alatti kávézós részre – szintén ebédelni, csak saját, hozott ételt, na és persze bámészkodni, csodálni a hidat, és figyelni a hülyegyerekeket, akik felhevült testtel ugrálnak a híd tetejéről a jéghideg vízbe. A tömeget leszámítva Mostar egy élmény volt, szép városka, tényleg gyönyörű a híd, csak ennyi turista, ilyen kis helyen nem fér el. Nem is merjük elképzelni, mi lehet ott nyáron.
Mostar után könnyű terep jött, gyorsan haladtunk, de ahogy elkanyarodtunk a Neretvától, jött a neheze. Először egy kisebb emelkedő kóstolt meg minket, Zitának már ez nem tetszett, ezért meg is álltunk a tetején energiát pótolni. Aztán jött az igazi fölfelé, 8%, jelezte a tábla! Valójában valószínű több volt, talán 12%, mert azóta mentünk már 10%-osnak jelölt úton, és azon fel tudtunk tekerni, de ezen a nyolcason félúton azt mondta Zita, hogy elég, ő leszáll, és tolja. Az a durva, hogy így tolva gyorsabban haladt, mint én tekerve, ezért persze én is gyorsan tolásra váltottam a stílust. (Lehet tolni az alsókormányos rekut, nem lehetetlen, ha elég ügyes vagy, és elég sok cuccod van hátul, még a kormányt se kell fogni, kanyarodik a gép, amerre döntöd, jobb, mint egy Porsche, csak kicsit lassabb :D) Szóval toltuk a gépeket, szégyen, de ez van, nem bírtuk velük a fölfelét. És nem a Rohloff a hibás, mert tényleg gyorsabb volt már gyalogolni, mint tekerni, tehát ennél kisebb áttételnek már nem lenne értelme. Inkább az játszott be, hogy fáradtak voltunk már, nem szoktuk még ezt a rekut, ennyi cuccal, mint amennyit rápakoltam, brutál durva vele felfelé haladni.
Erősen szürkült, mire a meredek fölfelé végét jelentő határőrségre értünk. Útlevélvizsgálat után továbbhajtottak minket, annyi időnk is alig volt, hogy felkapcsoljuk a lámpákat, szóltak, hogy tünés van. A hátralévő rész a hágóig már lájtosabb volt, simán megtekertük, fenn pedig fejlámpákat vettünk, felöltöztünk, és leborítottuk Neumig.
Neum az egyetlen tengerparti városa Boszniának. Ahogy kiértünk a főútra, egy öreg néni szólított le minket, szállást ajánlott, 10 Euró per fő egy szoba, melegvizes zuhannyal, konyhával. Az alternatíva a bizonytalanság, vagy egy 6 Eurós kemping lett volna hidegvízzel. Elgyötörtek voltunk és fáradtak, így a szoba mellett döntöttünk. Hiába hoztunk meg otthon olyan szabályokat, hogy napi 5 Euró és szállásra nem költünk, ez a valóságban nem működik, ha megengedheti a többet is az ember. Elvégre ez egy nyaralás is, nem önsanyargatás. És sajnos nem tudunk úgy haladni, ahogy elterveztem, ez a reku nem olyan, hogy felpakol rá az ember 25kg cuccot, ráül életében először, aztán irány a nagyvilág… Kb. olyan vele most nekünk tekerni, mintha rendes bringán ülnénk, és teljesen kezdő biciklitúrázók lennénk. Ez mind fizikailag, mind technikailag igaz. Na jó, a nap végén még általában tudnánk haladni, csak hát ránk sötétedik hamar, nem tudunk annyit haladni, mint amennyit szeretnénk, (és amennyit valószínűleg lehetne is, ha megszokta az ember a rekut) mert nincs meg a megfelelő kondink. A fölfelék pedig néha borzalmasan kemények. Azt is átkozom, hogy ennyi cuccot pakoltam, mindig beszéljük Zitával, hogy mi mindent kellett volna otthon hagyni. És valószínű nekem amúgy sincs most jó kondim, otthon futogattam, de a tavalyi 100 nap óta nem bringáztam túl sokat, és ugye az maradt meg bennem, hogy akkor a végén kőkemény voltam, de az már elmúlt, visszahíztam 15kg-t a napi 8 óra seggen üléssel, és különben is, most egy hanyatt-homlok más bringát hajtunk, amilyet még soha.
Mégis, valahogy eljutottunk az Adria partjára, hegy-völgyön át, fantasztikus élmények közepette. És ez azért nagyszerű, még ha kicsit fáradtak is vagyunk, és kicsit kevesebb idő marad pihenni, mint terveztük. Nyaralásnak lett tervezve, de kicsit túlélőtúrásra sikerült ez az út.
Ma azért nem erőltettük meg magunkat, Neumtól Slano-ig jöttünk 32km-t, itt egy takaros kis kempingben vagyunk mindösszesen 8 Euróért (két fő + sátor), fürödtünk a tengerben, és egy csomót beszélgettünk a szomszédainkkal, akik egy holland lakókocsis pár. Útikönyvet írnak Albániáról és Montenegróról (mondtam nekik, hogy 2 éve bepróbáltuk a Bobotov Kuk-ot Bandival titokzokniban májusban, de nem jött össze… :D), 7 hete vannak úton, amúgy meg a csávó idegenvezető Ukrajnában, Oroszországban, meg ilyen helyeken. Nem rossz, élni tudni kell! Nekünk is ezt kéne csinálni, mekkora rock n’ roll lenne! Most hogy így belegondolok, elég jó kerékpártúrát tudnék összeállítani Bosznia-Montenegró irányába… Bringa, rafting, hegymászás titokzokniban… Csak az a baj, aki van olyan tökös, hogy végigcsinálja, annak ahhoz is van gógyija, hogy megszervezze magának. Ahh, inkább megyek aludni, holnap áthajózunk Itáliába, reszkess Olaszország!

05-Szarajevo-Neretva
06-Mostar-Neum
07-Slano
  1. sanya says:

    A bejegyzésekből nekünk már csak ez marad ” ……… kifulladásig” !! :))

  2. sanya says:

    A csengőhöz

    Csilingelő csengő hangod
    soha már nem hallhatom.
    Te sérültél, s nem a lányom,
    ugye, hogy jól gondolom? :))

  3. Arpesz says:

    Sziasztok!

    Lehet, hogy a bejegyzés kicsit borúsra sikerült, de amúgy jó a kedvünk, és jól vagyunk. :)
    A nyomkövető nem szereti, ha csak úgy lekapcsolják a töltésről, elkezd sípolni, ilyenkor büntiből bekerül a hálózsákok közepére, amíg le nem merül. Most is ezt történt. Ha lemerült utána újra működik.

    Épp most töltünk fel amúgy képeket.

    Nincs valakinek Nápolyban, Rómában ismerőse? :) Ahol meg tudnánk szállni… Jó egy garázs, vagy egy kert is :)))

  1. There are no trackbacks for this post yet.

Leave a Reply