Nápoly, Pompeji, és a Vezúv

Első napunkat a nápolyi öbölben egy vonatozással kezdtük, eszünk ágában se volt újra kitenni magunkat a város forgatagának kerékpárokkal. Mindent, csak azt nem, Nápoly bringával egyszer is elég volt az életben. A vonat kb. egy fél óra alatt berepített minket a belvárosba, amit aztán gyalogszerrel fedeztünk fel. Először nem volt sokkal jobb így sem, zajos utcákon sétáltunk a nagy forgalom mellett, robogósok dudáltak le minket a zebráról, és hasonlók… Láttunk 3 sorban egymáson parkoló autókat, elképzelésünk sincs, mit tud tenni a legbelső sorban parkoló autós, hogy használni tudja az autóját, valószínűleg semmit… Miután tartottunk egy kisebb kávé-wifi-képfeltöltés szünetet, végre megtaláltuk az igazi belvárost, először egy nagy térre lyukadtunk ki (Plebisch, vagy micsoda…), aminek a sarkából ki lehetett látni az öbölre és a tengerre, így a Vezúvra is. Ennek a térnek az oldalában találtunk egy információs irodát, ahol nagyon jó hírrel szolgáltak nekünk. Pompejiből ugyan nincs, de Sorrentoról viszont van hajó Nápolyba, és a Nápolytól Nyugatra található Pozzuoli-ba. Mivel a vonatra itt nem szabad felvinni a bringákat, ez az egy lehetőségünk maradt, hogy amikor majd elhagyjuk a várost, valahogy ki tudjuk kerülni legalább a javát. A jó hírek után mindjárt vidámabban sétáltunk tovább, főleg, mert végre találtunk olyan utcákat is, ahol nem volt se autó, se motoros forgalom.
Egy fogaskerekű vasút szerű járművel felvontattuk magunkat (fejenként 1,10-ért) a város egy magasabb régiójába, ahol némi séta után fantasztikus kilátás tárult elénk a városra és a mögötte magasodó Vezúvra.
Megtaláltuk minden pizzák és pizzériák ősét, a Brandi pizzériát, ahol először készítették el ezt az eledelt, mégpedig Margherita királynénak, és ez még egy elég alap pizza volt, csak paradicsommal, sajttal és bazsalikommal (piros-fehér-zöld, olasz trikolor), innen jött a minden pizzériában megtalálható legolcsóbb, legegyszerűbb pizza típus neve, a Margherita. Persze lehet, hogy valamire rosszul emlékszünk, aki tudni akarja a pontos történetet, inkább olvasson utána a wikipédián. Brandiéknál nem vállaltunk be egy pizzát 8000 Forintért, inkább továbbsétáltunk a kis sikátorokban, így megtaláltunk a mindkettőnknek leginkább tetsző arcát Nápolynak. A szűk kis sikátorban igazi élet folyt, pakolták az árúkat, jöttek-mentek a helyiek, papókák beszélgettek és üldögéltek, néha egy-egy robogós húzott el az utcában, gyerekek fociztak, mit sem törődve az ablakokkal és a parkoló autókkal. Na pont itt a gyerekeknél sikerült találnunk egy remek kis helyet az ebédhez. Miután engem is majdnem fejbe-somtak a labdájukkal, szemet szúrt egy pizzéria felirat az egyik sarkon. Bekukkantottunk, megkérdeztünk, hogy “Pizza?”, és az öreg bácsika odabent már intett is, hogy igen, jöjjünk. Azért voltunk ilyen bizonytalanok, mert elsőre nem tűnt biztosnak, hogy a hely egyáltalán nyitva van-e, de aztán láttuk, hogy az öreg nincs egyedül, csak ő éppen valami könyvelést csinál. Leültünk és rendeltünk, bár nem volt nagy a választék, de itt végre 5 Euró alatt is találtunk pizzát, és a sört is megkaptam 3 Euró alatt, ami így már-már mámorosan ízlett, végre egy hely Olaszországban, ahol nem kérnek el ezer forintot egy korsó sörért. Ráadásul még 0,66-os is volt! (Attól tudok frászt kapni, amikor nagy nehezen rábeszélem magam egy drága sörre külföldön egy étteremben, aztán amikor kihozzák, látom, hogy 0,33-as, vagy akár 2 decis. Ezek után már nem is nagyon tud ízleni, mert tudom, minden kortya van vagy 100 Forint… de itt végre nem ez történt!) És a pizza sem volt olyan szörnyű az árához képest, bár Zitának annyira nem ízlett, mint az előző esti, de tény, hogy mindketten jól laktunk, és végre nem hagytuk ott a gatyánkat. És igazi olasz étteremben ettünk, igazi Trattoriában, ahol talán még egy helyi is megfordul, nem pedig egy turistáktól zsúfolt méregdrága helyen.
A sikeres ebéd után egy kisebb dráma következett, méghozzá Zita és köztem. Történt ugyanis, hogy Zitára rájött a vásárolhatnék, ahogy ez nőknél szokott. Az utcára kipakolt megannyi árus portékája között megtetszett neki néhány vicces gyűrű, mire én persze rögtön húztam-vontam, hogy menjünk már innen, most minek állunk meg, minek nézi meg, ha úgyse vesszük meg, meg különben is, még ha megvennénk, akkor se hordaná soha, hát hogy néznek már ki ezek a gyűrűk. (hatalmasak, de nem csilivilik, hanem inkább mókásak), mire Zita végül is igazat adott nekem, és tovább is mentünk, de aztán láttam rajta, hogy valami nem stimmel. A durci vége az lett, hogy visszamentünk, vettünk két gyűrűt, összesen 3 Euróért (lealkudtam! :D), Zita boldog lett, majd valamelyik barátnője is boldog lesz, amikor továbbajándékozza neki a gyűrűt, és én is boldog lehetek, hogy ilyen barátnőm (Mennyasszonyom, bocsánat!) van, aki beéri két 400 Forintos gyűrűvel szuvenírként egy olaszországi utazásból. :)
Visszafelé az állomáshoz még benéztünk egy templomba, aztán keresve a minél szűkebb, forgalomtól mentes, de annál hangulatosabb utcákat visszanavigáltunk a vasúthoz, ami közvetlen a kemping mellett tett ki minket. A kempingben még beszélgettünk egy kicsit a szomszédunkkal, egy osztrák sráccal, aki munkamániás volt, de aztán új életet kezdett, fogta a régi céges Volkswagen California lakóautóját, és most utazgat vele Európában. Hát, jobb később, mint soha. :)
A második napunk a pompeji romok meglátogatásával és a Vezúvval telt. Délelőtt végigjártuk a romokat, elképesztő volt belegondolni, anno micsoda élet lehetett, ugyanezeken az utcákon, amiken most mi is járunk. Még a nyomvályúk is megvannak, nagyon durva. A pékségen, étkezőn, amfiteátrumokon át mindenféle épületet és teret bejártunk, a legnagyobb tömeggel pedig a „vöröslámpás” házban találkoztunk. Frankón megmaradtak a kis különálló fakkok az ágyakkal, a falakon mindenfelé képek, különféle pózokkal, épp hogy nem konzervált a láva egy párt aktus közben…
A romok közötti séta már önmagában jól lefárasztott minket, és az idő is elég jól elment így. Ráadásul akárkit akárhol kérdeztem, mindenki azt mondta, hogy a Vezúvra erről az oldalról csak egy út vezet fel, tájvédelmi területen, ahová bejutni nem lehet, csak az erre a célra működő buszokkal lehet feljutni, persze borsos áron. A másik irányból, a keleti oldalról támadva, Ercolano felől pedig kb. 12km-t kéne megtennünk végig városban, ami kiindulva a tegnapelőtti esetből, minimum egy órát venne igénybe, jól kikészülnénk tőle és szerencse, ha felérnénk egyáltalán sötétedés előtt. Na és persze holnap tovább kell indulni, ha szeretnénk időben megérkezni Rómába. Akárhogy is számoltam, arra jutottam, hogy nem érdemes nekiindulnunk bringával a Vezúvnak. Mégis majdnem elindultunk, de aztán győzött a józan ész, hála az égnek. Fájó szívvel befizettünk a buszra, ami 10km után, a város és az erdő határán megállt egy kapunál, ahol át kellett szállnunk egy másik, kicsit komolyabb, terepjárósabb járműre. Az átszállás alatt láttuk, ahogy két bringást megállítottak a kapunál. Idáig tudtunk volna tehát csak feljönni.
A busz valamivel az erdőhatár felett tett ki minket, ahonnan még kb. 500m-t és talán 100m szintet kellett fölfelé sétálnunk egy széles, korláttal ellátott ösvényen. Fent a kráter peremén természetesen egy szuveníres bódé várt ránk, és egy hegyi ember, talpig technikai felszerelésben, a korlátról mutogatva elmondta, mekkora a kráter, és hogy ne féljünk, most nem fog kitörni a vulkán. De ha mégis, kb. 100 másodperce lenne a lent élő néhány millió lakosnak, hogy odébbálljon, ennyi ideje volt a pompejieknek is anno. Az első kérdésem persze az volt, hogy fel lehet-e menni a hegy leges legtetejére, mire a fickó mondta, hogy nem, az nem lehetséges. Aztán kérdeztem, hogy akkor azok az alakok ott fent hogyan jutottak fel? Mire ő: ők egy másik, nagyobb túrára fizettek be. Na ekkor egy pillanatra igen nyomorultul éreztem magam, hogy ilyen fizetett, korlátolt túrán vagyunk, és be vagyunk határolva idővel, mert vissza kell érnünk a buszhoz. Aztán inkább elhessegettem ezt a gondolatot, és örültem neki, hogy egyáltalán fent vagyunk. Elnézve az utat, amin jött a busz, még ha be is engednek a kapun, bizony igen durva lett volna a feljutás a keleti oldalról. A kráter peremének déli részén viszont volt lehetőségünk egy kisebb sétát tenni, és ez is igen szép volt. Leláttunk a kráter legaljára, és a nyugati oldalról Nápolyra. Visszafelé láttuk, hogy a szuveníres bódé mögött volt egy ösvény, ami a csúcsra vezet, ha ezt előbb kiszúrjuk, korlátolt túra ide vagy oda, mi szakítottunk volna a szabvány turistáknak szánt szuvenír bódés útvonallal, és felszaladtunk volna a csúcsra. Ennél még sokkal bosszantóbb volt, hogy lefelé menet a buszból láttunk egy bringást az úton, úgy látszik valamilyen alternatív úton mégis be lehet jutni ide. A szerpentin kanyarjaiban egyébként voltak régi (?) táblák, behajtani tilos táblák amelyek alatt egy bringás jelzés szerepelt. Ez az út tehát eredetileg szabad volt a bringások számára, csak ezek a gyök. buszosok kisajátították, hogy jó pénzért felhordhassák a turistákat erről az oldalról. Na mindegy, ezen már kár bosszankodni, legközelebb megtudakoljuk egy helyi bringástól Couchsurfing-en keresztül, hogy-hogy lehet bejutni az útra, a vulkán pedig úgyis elintézi néhány száz, vagy ezer év múlva a szuveníres bódékat, meg valószínű mást is a környéken.

  1. pier1 says:

    Bocsi, egy pici javítás! A legöregebb pizzeria Nápolyban a da Michele. Innen indult útjára a pizza, legalábbis nápolyi barátom ezt állítja. Pont pár nappal előttetek jártunk mi is Nápolyban /09.25-26./ és voltunk a Michelénél. Szerintem az lett volna a Ti éttermetek is! Kétféle pizza van csak, de nagyon olcsó, és nagyon finom. Legközelebb ki ne hagyjátok!!!!
    http://www.damichele.net/

  2. Á.G. says:

    Árpeszkám, lassan kereshetnél, hogy mikor jöttök beszámolni a rádióba. Amúgy nagy gratula!

    • Arpesz says:

      Az a helyzet, hogy a héten, és jövőhéten is Győrben kezdek a bányában, reggel 8-kor… szóval az élő adás ezáltal elég bukó.. de talán két hét múlva okés lehet. Vagy, ha más időpontban megoldható, hétvégén, vagy reggel 6 / este 8 után. :) Nehéz a dolga a dolgozó embernek… (főleg ilyen szuper szabadság után:D)

  3. JégEmber says:

    Miért szerepel minden posztban az hogy ez drága, meg az drága, meg ez annyi, meg az annyi?
    Lenne egy javaslatom.
    Fogadjuk el, hogy külföld drága. Ne mérgezzük ezzel a “posztok ízét”, pláne nem úgy, hogy sorokon keresztül ezt taglaljuk. És összességében nem mindegy amúgy, hogy az utazás 150.000-be kerül vagy 170.000-be és cserébe nem filléreskedünk az éttermekben és a kajákban?
    Pedig én azt hittem smucig vagyok :)

    • Arpesz says:

      Kukkerológus kolléga! :) Igen, smucig vagy, de én még inkább. Erre egy külön posztot akartam, de majd max. leírom 2x! :) Szóval ezek szerint nem hallgattál minket anno a RadioCafé-ban a Milliók Reggeliben. Az volt a terv, hogy ahol lehet, vadkemping, a városokban pedig Couchsurfing, napi 5 Euró / fő költünk, csak kajára. Egyszer már sikerült így elleni egy hónapot kb. ennyiből a világ egyik legdrágább országában, Norvégiában. Igen, sikerült, és faja volt, élveztük is, és a gatyánkat sem hagytuk ott. Csakhogy akkor volt 3 hónap fizetés nélküli szabim, ez kicsit hosszú idő, hogy végigtengessem amolyan nyaralósan költekezve. Most összesen ez a 17 nap állt rendelkezésünkre. És valahogy a Couchsurfing se jött össze sehol. És a reku sem olyan, hogy felülsz rá, aztán egyből jobb lesz, könnyebb lesz és gyorsabb. Tanulni kell, és szokni, ahogy a rendes bringát is. Igazán csak az utolsó két napra jutottunk el oda, hogy megszoktuk már és éreztük, hogy mekkora nagy királyság a reku. Szóval nem minden úgy alakult, ahogy gondoltuk, és téves volt az a feltevés, hogy ami tavaly működött 100 nap, az most is fog. Szóval hamar feladtuk a napi 5 eurós tervet, mert nem önsanyargatós túlélőtúrára indultunk, hanem nyaralni. Ettünk sokat étteremben és aludtunk pénzért kempingben, szobában. Majd lesz táblázat a költségekről, valahol napi 10e alatt jött ki a móka / fő. Ez azt gondolom, bár jóval felette van az eredetileg tervezettnek, de még mindig elég jó “ár/érték” arány, ha számba vesszük a 17 napot és az élmények mértékét. :)

      De az 1000+ forintos sör akkor sem fog soha ízleni, ha nekem kell fizetni. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, ez van. :)

  4. Doróka says:

    Üdv itthon!!! :) Kár hogy vége a túrának és nem 100 napra mentetek… Legközelebbi terv? Mikor? Hova? Mennyi időre? :))) Várjuk a beszámolókat és a tapasztalatokat… lehetne írni top 10 listát, pl. legszebb hely/nap, legnehezebb nap, legfinomabb étel, legjobb város….

  5. Lali papa says:

    Hajnalban olvastam a pizzaevés, a gyűrű vásárlás és a Vezuvra való feljutási kalandotokat, amíg Ti a kiérdemelt alvás világában újraálmodjátok az elmúlt 17 napot.

  6. Arpesz says:

    Hazaértünk, mint már írtam párszor. Minden rendben, de most alvás. Szép lassan elkészülnek majd a bejegyzések, lesz értékelés, költségvetés, tapasztalatok, és persze sok-sok fénykép és videó a már meglévő bejegyzésekbe utólag feltöltve. Minden csak idő kérdése… :)

    Mindenkinek köszönjük a szurkolást és a lelkesítő kommenteket, igazán jólesett őket olvasni, amikor épp volt rá egy kis időnk és találtunk valami kóbor wifit. :)

    Szóval a túra véget ért, de jelentkezünk még, maradjatok itt, ne kapcsoljatok el! :)

  1. There are no trackbacks for this post yet.

Leave a Reply