A nápolyi forgalom…

Bariban igazán jó dolgunk volt Michele-nél, teljesen a Couchsurfing szellemében fogadott minket, 5 perc után olyan volt vele beszélgetni, mint egy régi baráttal. Michele webdesigner, de ez csak a megélhetése, az igazi szenvedélye a Kempo, egy keleti harcművészet, amit már 20 éve tanít, manapság heti 3 nap. Amúgy pedig hol itt Bariban, hol Spanyolországban, Barcelona-ban él… Nem rossz!
Vendéglátónktól viszonylag korán, 7:25-kor sikerült elindulnunk, kellett is a korai indulás, mert nagy táv várt ránk még aznap. Bariban először minden simán ment, jól haladtunk kifelé a városból, már-már meg is lepett, hogy minden milyen simán megy. Aztán jött egy csatorna, amit elnéztem a műholdfelvételen, és sajnos Michele sem javított ki tegnap este. Az égből ugyanis csak füves területnek nézett ki, amin bringával simán áthajtunk majd. Valóságban egy mocsaras csatorna volt, amin lehetetlen volt átkelni. Más út az autópályán kívül pedig nem vitt a part mentén, jó nagyot kellett kerülnünk, mire újra kiértünk a partra. Közben egyszer el is kevertünk, szóval jó kedveszegettek lettünk, már korán reggel. Zita elég fáradtnak tűnt, nagyon lassan jött mögöttem, és hát mi tagadás, én sem pattantam szét a tettrekészségtől. Nem voltunk a toppon, kemény volt a tegnapi „pihenőnap” a hajóúttal, a késői érkezéssel, és a mai korai keléssel. Most jött ki rajtunk az, hogy gyakorlatilag egy hete már folyamatosan csak úton voltunk, különösebb pihenés nélkül.
Egy tengerparti városban lehajtottunk a főútról, hogy találjunk valami kis boltot, ahol vásárolhatunk magunknak valami élelmet. Itt jött a következő sokk, vasárnap Olaszországban minden zárva van! Tegnap pedig erről teljesen megfeledkeztünk, és nem vásároltunk semmit. Egy italbolt után kikeveredtünk a kikötőbe, ahol egy bár és egy pékségféle nyitva volt. Miközben itt reggeli reményében (Michele-nél ettünk 3 szelet pirítóst, de azzal nem jutottunk volna túl messzire…) letámasztottuk a gépeinket, a szemközti téren kerékpárosok gyülekeztek. Az európai mobilitási hét jegyében egy kerékpárversenyre készülődtek. Mindenki jól körénk gyűlt, megcsodálták a furcsa bringákat, még két apró csokoládét is kaptunk. Mindeközben sikerült négy apró pizzaszerű péksüteményt beszereznem, Zita pedig magába tolt egy tejeskávét, így valamivel jobban lettünk.
Sajnos a bringák ezután sem gurultak jobban, ki voltunk, de rendesen… Egy fél nap alvásra lett volna szükségünk, de nekünk másnap estig Nápolyig kellett volna tekernünk. Megnéztünk egy vasútállomást, de tök kihalt volt, sehol senki, se pénztár, se személyzet. Egy fószer a következő városba küld minket. Fáradtan áttekertünk, de ott is csak egy újságárus bácsi volt, aki elmondta, hogy a vonaton tudunk jegyet venni. A falon találtam egy menetrendet, de hiába túrtam a GPS-t ismerős városnevek után, sehogy se sikerült összeraknom, melyik lenne a jó vonat nekünk. Ekkor titkon még nem adtam fel a dolgot, hogy legalább még másnap bringázzunk egy rendes szakaszt, ha ma nem is. Utólag már tudom, ezt kár volt remélni…
Nem volt mit hát tenni, mentünk tovább. Komótosan, lassan, és fáradtan. Csak hogy tetézzük a dolgot, még szembeszelünk is volt, plusz enyhe emelkedőnk. Keservesen lassan haladtunk.
Andria-ban megálltunk fagyizni, hátha doppingként hat ránk a dolog. Kész kálvária volt a városban tekeregni, mert itt is épp kerékpárversenyt rendeztek, és a fél város le volt zárva. Mi valahogy mégis a versenypályára keveredtünk, mert egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy egy nagy piros „Arrive” zászló alatt tekerünk át, kétoldalt pedig kisebb tömeg tapsol meg minket. Sajnos ekkor épp nem volt lélekjelenlétem előkapni a fényképezőt, és megörökíteni a pillanatot, pedig vicces volt a szitu.
Andria után Casona volt a következő város, és ahogy a GPS-ből kivettem, ennek a városkának is volt vasútállomása, a sínek pedig gyanúsan abba a völgybe kanyarodtak, amin át az útvonalat terveztem. Ott tehát talán fel tudunk szállni egy jó irányba tartó vonatra. Jó két óra múlva, amikor már sötétedni kezdett, sajnos csalódnom kellett. Az állomás melletti étterem személyzete készségesen segített mindenben minket. Elmondták, hogy innen nincs, de Barletta-ból van vonat Nápolyba. Közben Zita már le is dumálta, hogy hagy sátrazhassunk az étterem udvarában. Feldobtuk a sátrat, vacsorát főzni már nem volt erőnk, csak egy levest, majd fáradtan ágyba bújtunk.
Reggel korán keltünk, fél 8-kor ismét úton voltunk. Otthonról előző este kaptunk telefonos segítséget, miszerint 10:30-kor indul egy vonat Nápolyba Barletta-ból. Ezt kényelmes szűk 30km-es tekeréssel el is értük volna – Ha szabad lett volna rajta kerékpárt szállítani. De nem volt szabad! Képzelhetitek, mekkora sokk-ként ért minket a hír, 25km-t visszafelé (!) tekertünk, csak azért, hogy vonatra szállhassunk. Persze nem estünk pánikba, felszálltunk egy vonatra, ami Foggia-ig repített minket. Foggia-ban nagy rohangálás-kérdezősködés kezdődött a pályaudvar környékén, aminek a vége az lett, hogy találtunk egy óránként induló buszjáratot, ami elvitt minket két óra alatt Nápolyig. Először nézett egy nagyot a bringákra a sofőr, de aztán megengedte, hogy berakjuk őket a busz aljába. Hála neki, eljutottunk időben Nápolyba!
Ahol csak ezután következett az igazi megpróbáltatás, 24km-t tekerni a pompeji kempingig, végig városban. Brutális tapasztalat volt. Nehéz leírni is. Képzeljétek el, hogy minden autós, motoros, teherautós dudál. Állandóan. Dudál, amikor előz, hogy tudják, hogy jön. Dudál, amikor beláthatatlan kereszteződéshez, kanyarhoz ér, hogy tudják, amikor jön. Dudál, amikor szerencsétlen gyalogos lelépne a zebrára, hogy tudja, ne próbálja meg, mert jön! És természetesen dudál, amikor meglátja a bringást, hogy a bringás tudja, hogy jön. Vagy azért, hogy tudja, hogy milyen jó fej, hogy ő bírja a bringásokat, és értékeli, hogy mi bringázunk, vagy mert tetszik neki a különleges bringánk, vagy tudja az ég, hogy miért, de dudál, és dudál, mindenki dudált ránk, állandóan! De ez még csak a legkisebb baj lett volna, hanem ahogy közlekedtek… Mint valami vadállatok! A motorosok jöttek jobbról, balról, autósok kitoltál az orrukat a magasabb rendű útra, kikanyarodtak elénk az utolsó pillanatban is. Na és az a brutális macskakő mindenütt… Plusz ehhez még hozzájött, hogy nem igazán sík volt a terep, egyszóval minden, ami csak egy bringásnak nehézséget okozhat, azt mi egy helyen, Nápolyban megkaptuk. Azt volt durva megtapasztalni, hogy a végére mi is felvettük ezt a virtust. Amikor kitolták elém a főútvonalra az orrukat, úgy, hogy satuznom kellett, rájuk förmedtem. Amikor kinyitottak előttem egy kocsiajtót, hogy satuznom kellett, teljes dühből ordítottam hogy „te hülye állat, majdnem megöltél!”, és ha lett volna nálunk egy ködkürt, minden marha autós ablakán bedudáltunk volna, hagy tudja meg, milyen az, amikor ők ránk dudálnak.
A legkomolyabb szitu talán az volt, amikor egy okos robogós azt gondolta, jó ötlet, ha Zitát megtolja. Hála az égnek, nem történt semmi baj, Zita megtartotta az egyensúlyát, de nagyon megijedt és nagyon felbőszült az eseten. A 24 kilométert kicsit több, mint 3 óra alatt sikerült így megtenni, a végére már egész immunisak lettünk mindenre Egész jól megtanultam magabiztosan megállni és elindulni a végére. Ha másra nem, erre jó volt ez a kálvária, na meg arra, hogy rádöbbenjünk, van Budapestnél sokkal-sokkal rosszabb is. Budapesten a közlekedés a nápolyihoz képest igen kulturált. Azóta nem mentünk vissza Nápolyba biciklivel, és ha minden jól megy, nem is fogunk. Viszont ezek után bátran ülök fel a rekura Budapest utcáin.

Folytatás következik, addig is gyorsjelentés: Jól vagyunk, körbejártuk gyalog Nápolyt, nagyon élveztük, megnéztük a pompeji romokat, és igaz csak busszal, de voltunk fent a Vezúvon is. Holnap Sorrento-n át kihajózunk a Nápolyi öbölből és irány Róma.

  1. JégEmber says:

    Ugye mondtam én, hogy az olaszok hát… na hagyjuk. Többet nem megyek oda. Én 1 hétig voltam velük egy hajón összezárva.

  2. Isuka001 says:

    Megcsináltátok! Gratulálok és irigykedem is. Mit fogok olvasni ezután esténként?

  3. Lali papa says:

    Nápolyi tortúrátokat végigolvastuk Éva mamával. Azt hiszem megedződtetek ennyi viszontagság után “egy magasabb osztályba léptetek át a kerékpárosok világába”.
    De nagyon elszomorított engem mint régi vasutast, hogy Olaszországban is így lezüllött a vasút, hogy az állomásokon nincs személyzet. S ez után menekülök a vasutas nosztalgiámba 1937- ben
    mint 7 éves gyerek nagybátyáméknál nyaraltam Balatonlellén. A vasútvonal János nagybátyámék
    “kolibri” villa nevű épülete előtt volt 20-méterre. Jani bácsi minden héten velem, vagy két unokabátyám valamelyikével igazíttatta meg a villa verandáján lévő faliórát délelőtt 1/2 10 órakor ,mikor elhaladt az aznapi első Budapest felőli gyorsvonat. Igen mert a MÁV menetrend maga volt a pontosság. Tőlük 10 percre volt a Kis-boglári nem is vasútállomás csak megálló, de ott éjjel nappal 2 vasutas volt rendszeresen szolgálatban.

  4. sanya says:

    Szuper a 32. fotó!!! Nagyon tetszik!
    Reméljük, túl vagytok a nehezén. Jó időtök lesz még holnap és talán hétfőn is.
    Üdvözöljük a Pápát!

  5. Olgi says:

    Hát ez rémes, még jó hogy már ez pár napos történet. Mert most minden szép és jó! Ugye?
    Várunk haza benneteket! Éjfélkor száll le a gép?

  1. There are no trackbacks for this post yet.

Leave a Reply