A hágó próbája a tekerés – Érkezésünk Szarajevóba.

Túránk 4. napja a terv szerint csak Szarajevóra lett volna, városnézésre és regenerálódásra. A második napi eső azonban közbeszólt, így lemaradtunk az eredeti útitervtől és 450m-en a Krivaja völgyében, az erdő közepén ébredtünk a sátorban, Szarajevóból pedig még egy 1000m feletti hágó választott el minket.
Ahogy az várható volt, hajnalban rohadt hideg volt. Én ébredtem előbb, Zita még csak forgolódott, amikor elegem lett abból, hogy órák óta majd be hugyozok, de mégsincs kedvem kikászálódni a relatíve meleg hálózsákból és sátorból, elvégezni a dolgom, és ellenőrizni a bringákat, hogy ugye tényleg csak a fákról hulló tűleveleket hallom lecsúszni a sátor oldalán és nem azt, ahogy szépen fűrészeli szét a gondosan összeláncolt rekuinkat valami suttyó. Már épp a csipát töröltem ki a szememből az előbbi művelet előkészítéséhez, amikor megcsörrent Zita telefonján az ébresztő madárének. Máris 5:40 lenne?!? Elvégeztem odakint a dolgom, nyugtáztam a rekuk érintetlenségét, majd kegyelmet fújtam, éljen a “Szundi” funkció, ilyen farkasordító hidegben még nincs értelme felkelnünk, különben is még tök sötés is volt, nem volt szívem felébreszteni a barátnőmet.
A felkelést végül sikerült odáig húzni, hogy 9:35-re lettünk kész a táborbontással és a reggelivel. Persze még ekkor is ótvorosan hideg volt, le is fotóztam Zitát a reggeli hacukájában, volt rajta vagy 5 réteg felül. Ahogy kipakoltuk magunkat az útra, NY felé már látszott az ég kékje, ami jót sejtetett. Noha Keletre, amerre továbbindultunk, még ködben állt a hegyoldal, mikor indultunk, nemsokára győzedelmeskedett a Nap ereje, mi pedig vedlethettük le az a sok ruhát, amit a hajnali fagyhalál félelmünkben magunkra aggattunk.
Ahogy haladtunk tovább a Krivaja völgyében, a táj úgy lett egyre vadregényesebb, mintkettőnket Erdélyre emlékeztett a mesebeli táj. Házikók, emberek, állatok, legelők és erdők mindenfelé, na és persze hegyek – minden úgy szétszorva, mintha szétdobálták volna, mégis tökéletes összhangban. Csodaszép volt itt tekerni a napsütésben. A völgy végét egy kanyonszerű szakasz zárta, az út fölé visszahajló sziklafalakkal, és egy aprócska alagúttal. Amii épp úgy megtréfált minket, mint két éve Banderral: amint megláttuk a táblát, lekapcsoltunk mindent az agydinamókról, és kivilágítottuk magunkat. Aztán egy kanyar után látszott, hogy az alagút kb. 5m hosszú, és semmi értelme benne a világításnak, mert átsüt rajta a nap. :)
Olovo-ban pihenőt fujtunk, nem ugrik neki csak úgy az ember egy 400m-es emelkedőnek. Először egy kávé-tea-wc kombóra ugrottunk be egy hangulatos kis helyre, kemény 2 KM-ért, ami 1 EUR-nak felel meg, vagyis 280 Forintnak. Ezt követte egy két literes kóla és egy tábla csoki, jobb félni, mint megijedni alapon jó ha felkészülünk kalória utánpótlásból. Ha másra nem, hát erre jó ez a lónyál – tele van energiával. Csak ezt követően vettük észre az utca túloldalán lévő vendéglőt, ahol “Chicken Burger”-t ajánlottak 2 KM-ért! No, ezt nem lehet kihagyni! Áttoltuk a rekukat, és rendeltünk egy párat. Amíg készítették, szóba elegyedtünk egy fickóval, aki már a rendelésnél is tolmácsunk volt, és remekül beszélt angolul. Eldicsekedte, hogy ő készítette a vendéglő ágyúját (Valami ágyúról nevezték el a helyet…), és persze, mint általában mindenki, a bringákról kérdezett. Meglepően jókat, nem úgy, a leggyakoribb kérdést, hogy nem kényelmetlenebb-e, ő végre nem tette fel, jól átlátta a lényegét, persze arra rettentő mód kíváncsi volt, hogy hogyan indulunk el velük. Ehhez meg kellett várnia, amíg elfogyasztjuk az egyszerű, de nagyszerű csirkebruger néven futó csirkés-salátás-majonézes szendvicseinket (nem viszik túlzásba az ízvilágot a bosnyákok, de azt nagyon jól csinálják), majd mire a városka apraja nagyja összegyűlt az elindulásunk megcsodálására, végre felpattantunk a bringákra, és vidám csengetések és integetések közepette elhagytuk Olovo-t. Tudni kell, hogy az elindulás számomra még mindig a legneccesebb része a rekuzásnak. Hiába az alsó oldalsó táskák az ülés mellett, a közel 50 kilós gépet (mert ennyi a cuccokkal együtt) nem könnyű megtartani féllábbal úgy, hogy az ülésben ülök, a másik lábam pedig már a pedálon, hogy meg tudja adni a kezdő lökést. Ilyenkor elég egy kis egyensúlyvesztés, vagy hogy megcsússzon a lenti lábam a vizes vagy poros talajon, vagy akár csak a SPD stoplin, és hoopp, már dől is a gép, és vagy meg tudom időben tartani vagy csak akrobatikus mutatványokat produkálva, vagy egyszerűen az indulás helyett egyszerűen csak eldőlök oldalra. Utóbbit talán még csak a pécsi reggel sikerül produkálni Gitta előtt – szegény biztos nézett, hogy ezek akarnak Rómáig bringázni, hát a fiú még elindulni sem tud… :) Szerencsére Olovo-ban nem égtünk be az indulással.
A fölfelével viszont majdnem. Olyan meredeken kezdett, hogy jól megijedtünk. Szépen fogytak a fokozatok a Rohloff-on, és egyesbe már csak a pszichológia miatt nem kapcsoltunk le. (Legyen még egy könnyebb fokozat, ha végképp nem bírnánk combbal) Bizony volt, hogy azt hittem, ezt már nem bírom kitolni… De aztán csak sikerült. 150m-enként pihentünk, ami persze vertikálisan értendő. A hagyományos túragéppel sokkal gyorsabban és könnyebben felértem volna, ami eleinte zavart, de aztán megszoktam, hogy rekuval ez a tempó és kész, ez van. Meg persze abba is belegondoltam, hogy mi lett volna, ha ugyanezt a hágót elém teszik anno, amikor elkezdtem egyáltalán bringázni, és még csak 400km se volt bennem, (nameg az első valamire való biciklimben, a Caprine Cherokee-ben). Valószínű még így se ment volna, mint most rekuval. Mert aztán elég jól belejöttünk, csak úgy repültek a 100m-ek, jól haladtunk. Zita is kemény volt, pedig nagyon utálja az emelkedőket, de most igazán kitett magáért. Volt, hogy csak később indultam el a pihenőből (nem sikerült elsőre az elindulás), és beletelt jó pár száz méterbe, mire utol tudtam érni. Szóval végeredményben könnyebb volt feljutni a rekukkal a hágóba, mint azt vártuk. Az a kép is sokat segített ebben, amit azt hiszem Reku Papa fényképalbumában láttam, (de lehet, hogy csak vizionáltam), ahogy ott áll büszkén a bajszával, meg a rekujával, ami a Grossglockner-hágó korlátjának van támasztva, de nem ám lent a fizetőkapuknál, hanem fent a Hochtor alagút mellett, odafent jóval 2000m felett. Ha az a Vén Szakállas Bolond (tessék mind a 3 szót a lehető legpozitívabban értelmezni) feltekert oda a rekujával, akkor nekünk is sikerülni fog kezdő rekusként 1000m fölé! És sikerült, és megkockáztatom, hogy bizony élveztük. Csak ez más, mint trekkinggel vagy montival és ezt el kell fogadni. Mint ahogy azt is, hogy még nincs meg a megfelelő izomzatunk a rekuhoz. De jó volt, és felértünk, és nem volt tovább fölfelé!:)
Csak azt hittük, hogy nem volt tovább… Két-háromszor még megtréfált minket az út holmi kamu-hágókkal (az sms-t az első ilyenből sikült elküldenünk), de aztán végre nem volt tovább hová fölfelé, és tényleg jött a nagy gurulás. Hát ez is már rekuval. Olyan érzésem volt, hogy gyakorlatilag a végtelenségig gyorsulna ez a gép, ha hagynám. Félelmetesen meg tud indulni, aztán pedig csak gurul-gurul, és nem akar megállni, pedig nem tekerem. Egyébként a szembeszélnél is érezni a hagyományos bringához képest kisebb légellenállását: érzem, hallom, ahogy tép a szembeszél, de a tekerésen szinte nem is érezni a különbséget, vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint azt mindig várom – mert még a hagyományos gépen ért szembeszelekhez vagyok szokva.
A völgy alján döntés előtt álltunk. Körbe megyünk be Szarajevóba a Bosna völgyében, síkon, de hosszabb úton, biztosan nagy forgalomban, vagy rövidebb úton, +140m szinttel és ki tudja, mekkora forgalomban. Előbbit választottuk, hát elég durva volt… Néhol tudtunk járdán haladni, de ahogy a városba beértünk, akkora dugó és szmog lett, hogy még a fejem is belefájdult kicsit. Hosszú kálvária után végül kilyukadtunk a folyóparton, ahol rögtön találtunk egy bringautat, aminek nagyon megörültünk, de aztán hamar végetért. Mint kiderült, azért, mert egy széles korzóban folytatódott: egy széles kétszer egy sávos út le van zárva Szarajevóban az autósoktól (lehet télen nincs, de most szeptemberben még igen), és csak miénk, bringásoké, gyalogosoké, gyerekeké, kutyáké, macskáké, mindenkijé! Számomra ez az élhető város, hogy van tere az embereknek, van hová kimenni! Nem pedig a 99-es busz nyom be egy tonna ólmot a tüdőmbe, amikor kilépek a főiskola ajtaján az első sikeres félévemet zárva – ezt sose felejtem el. No, de nem panaszkodom, Budapest se egy rossz város, csak kevés ilyen bátor kezdeményést látok, pedig biztos vagyok benne, hogy hosszútávon mindenkinek tetszene, és az a politikus is jól járna, aki a nevét adta hozzá.
A Latin-hídnál mondtuk, hogy megérkeztünk. (Ott lőtték le Ferenc Ferót, “ott robbant ki” a világháború) Nem volt szállásunk, mi tévők legyünk?!? Babázni kezdtünk, egy fickó épp erretolta a kisfiát, megcsodáltuk a csöppséget, aztán megkérdeztük az apján, hogy nem tud-e valami olcsó szállást. Tudott angolul, és egy hostelt is ismert két sarokra. Elkísért minket a 15 Eurós helyre, berohantam, megkérdeztem van-e szabad szobájuk. Van! Mivel a másik alternatíva a bizonytalanság, a sátrazás és a szétfagyás bermuda háromszögében veszett el, nem haboztunk élni a lehetőséggel, és ezzel páros lábbal rúgva fel két szabályunkat: napi 5 Euróból kijönni per fő és szállásra nem költeni. Viszont most feltöltöttük az összes lehető kütyünket és elemünket, kimostuk a szennyesünk, és volt időnk még világosban körbe járni a várost, a súlyos kerékpárok nélkül, gyalog.
Zita navigált a térképpel, miközben csiripelte, hogy mit merre látunk, és miről híres és mit érdemes lefotózni (ez utóbbi volt mind az én feladatom, és tökéletesen elvoltam vele…), a háttérben lefutotta az utazó ügynök algoritmust (legrövidebb utat számol tetszőleges sorrendben érintett pontok között – az informatikus), így gyakorlatilag még világosban körberohantunk mindenen, és lefényképeztünk mindent. Hogy ez miért volt jó, az egy külön történet és maradjon itt titok!:D Majd egyszer, amikor sok időnk és pénzünk lesz (eddig úgy tűnik, a kettő gyakorlatilag fordított arányban áll egymással…), visszajövünk és megnézünk mindent és bemegyünk mindenhová. Most ez a röpke másfél óra maradt, és ezt tökéletesen kiélveztük. Közben azon nevettünk, hogy végre “normális”, hagyományos turisták vagyunk, gyalogszerrel járjuk a várost, és mindenre rácsodálkozunk, mindent lefotózunk. Nem néz meg senki a furcsa bringáink miatt, minket pedig nem csak az evés-ivás-mosdó hármas mozgat elsősorban. Egy pulóvert magunkra ránta aztán persze folytattuk a sétát sötétben is, de ekkor már tűzszünetet fújtam a fényképezőgéppel és tényleg csak élveztük a várost. Egy nagyon jó szendvicsezőben (Spore, Blanica Sarajeva) vacsoráztunk, majd hazafelé még a békéért is gyújtottunk egy-egy gyertyát. Tudniillik ma van a Béke Napja! Ami otthon a Hősök-terén béke-jel emberekből és fákjákból, az Szarajevóban egy néhány fiatal által épített téglahalom sok-sok gyertyával. Triviális a békéért kiállni, de azért mi is megtettük, ha már ott jártunk, és megkérdeztük, mi történik.
Most pedig már éjjel kettő óra, Zita már rég alszik, amiker ezt írom. Túl vagyunk a feredésen, a combok legyúrásán és a mosáson, most már csak a holnapi útvonalat kell átnézni, aztán szunya! Majdnem 6 órám marad aludni! Ez a múltheti hajtáshoz képest sok. :)

04-Krivaja-volgye-Szarajevo
  1. Reku Papa says:

    Az én túrázós rekumon elöl 53-39-24 a hajtómű, hátul 32 a legnagyobb. És ki is használom. Véleményem, hogy túrarekun a leglassabb áttételt úgy kell megválasztani, hogy 80-as pedálfordulatnál 5 km/h legyen a sebesség – ez az egyensúlyozható minimumsebesség nálam.

  2. sanya says:

    Mi ez a lazaság? :)) Hol maradt az NRÉ-ből a megtett km???
    Mi van a nyomkövetővel? Néznénk!
    Itthon is jó idő van, minden OK.
    Gratula a Zitának és persze az Árpinak is a megtett úthoz ! További jó tekerést!

  3. prime minister says:

    Once upon a time I have tried a rekumbens bike… (it’s rhyming :)
    but I don’t bought it immediately.. so good-good but not my bike..It was only my opinion.
    So in this particular case I agree with Doróka.

    And You have a nice ride! Let’s go men !

    (ps: Why dont you have an english site? Everyone speaks English, but Hungarian?)

  4. Doróka says:

    Hajrá-hajrá az “itthon ülő bicajosok” nevében, itt Pécsen is sokan vagyunk! :) Nálunk is napirendi pont a honlapnézegetés, már az előző utatokat/utadat is követtük, örülünk hogy vannak még ilyen elvetemültek… A fekvőbringa érdekes élmény lehet, de én asszem maradok a jól megszokottnál…. Várjuk a képeket a tengerről és a kompozásról! Hátszelet!

  5. Zéta says:

    Napirendi pont lett számomra, hogy ahogy hazaérkezem, megnézem hol tartotok, és elolvasom az új posztot. A mostani írásodból, nagyon kiérződik, ahogy kezdesz megbékélni a rekuval, és kezded megszeretni. A reku türelemre tanít. Egyszerre ad neked nyugalmat, kényelmet, és sebességet. Ezért szerintem vállalható ár a kicsit lassabb felfelé menet. Külön gratulálok Zitának a teljesítményhez. Nagyon szerencsés vagy, hogy egy ilyen rendkívüli lánnyal estél szerelembe.
    Hajrá tovább, és mindjárt a kikötőben vagytok, ahonnét a hajó néhány óra alatt a napfényes Itáliába visz Benneteket. Mi pedig az itthon ülő bicajosok lélekben veletek tartunk. :)

  6. ád says:

    Ez jó történet volt, igazi dúdos :)
    Hajráhajrá!

  7. Zoli bácsi says:

    A rózsára vigyázni ám!:)

  1. There are no trackbacks for this post yet.

Leave a Reply